3 percedbe kerül
Az elmúlt két vasárnap zajlott egy OH-kártyás továbbképzésem (GenOHgram – Őseink lelki hagyatéka) – hát brutális volt. Brutálisan taknyon csúszós és (ezért) brutálisan jó.
Szörnyülködve néztem mindig a szadomazo cuccokat, nem értettem, mi mozgathatja azokat az embereket, akik szó szerint házhoz mennek a pofonért vagy a 65 centis tűsarkúért a hátukba, ám 45 éves koromra én is eljutottam oda, hogy fizetek azért, hogy megkínozzanak. Ám mielőtt elképzelsz egy pórázzal a nyakamon és pöcökkel a számban, hessentsd el a képet! (Megvan a „ne gondolj a rózsaszín elefántra” gyakorlat? Ha igen, innentől kezdve két esélyed van, ha tőlem olvasol: vagy a rózsaszín elefántra gondolsz, vagy rám, pórázzal a nyakamon és pöcökkel a számban – basszus, nem biztos, hogy ezt a topikot akartam kinyitni :D)
Na, de: megkínzás, lelki élvebonc, ősökkel trutyiból mazsolázás, dédiktől, üköktől faszás megküzdésválogatás, ismétlődő mintákra ráeszmélés, fejem falba verése, hogy mi a tökért cseszekedek megint valahol vasárnap, amikor más nő vagy a húslevessel, vagy magával van elfoglalva, úgymint olvasás, podcastolás, egyéb töltődés, mindenkihagyjonbékén elvonulás, uborka a szemen, friss piros a lábkörmön… Én meg nyolcadmagammal kártyákat válogatok azzal a felütéssel, vajon az anyai vonalon kitől és mit hoztam, hogyan integrálhatom a szépapám erejét a mába stb.
És tudod mit? I-m-á-d-t-a-m minden pillanatát, még akkor is, amikor utáltam, amikor rohadt nagy ellenállással mentem bele egy-egy gyakorlatba, mert összességében tudom, hogy az „ittésmost”-om vakfoltjaira az „akkorésott” feldolgozásával ráláthatok.
Na, de mi is az a genogram, miről szólt a workshop?
A genogram (ez esetben genOHgram, mert hogy az OH-kártyákra épült) vagy családdiagram tulajdonképpen egy kibővített családfa, amely tetszőleges számú (vagy amennyi ismert) őst vonultat fel, adatokkal (ha ismered), a köztük lévő kapcsolattal, esetleg tudott történeteikkel, tulajdonságaikkal, személyiségjegyeikkel, történelmi szerepükkel. Ha felállítottuk ezt a genogramot – én asszociációs kártyákkal fogok dolgozni, de saját családi fotókkal is elég ütős –, jöhet a móka.
Nem kezdek itt litániába családi dinamikáról, hordozott mintázatokról, erőforrásokról, arról, kinek mit kellett a vérzivataros századokban kiállnia és mindez hogyan hat az eltunyult 21. századi életünkre, mert hogy hat. Hanem inkább azt mondom, amikor egy ponton rádöbbensz arra, vagyis tényleg frankón, libabőrösen érkezik az érzés, hogy ezekből az emberekből, ezekből a történetekből lettél, mindenki dobott valamit magából beléd, mint a mesében a kőlevesbe, hát az elképesztő flash. Az egy fenomenális, torokszorító, a létedet a végtelenbe ágyazó hűbazmeg. Így mondom, mert így éreztem, és te is így fogod. A sok lélekajtó nyitogató, fejben világot gyújtogató feladat, gyakorlat meg mind azért van, hogy TE MOST megérts valami fontosat, esszenciálisat az ősök életéből a magad életében. Magadba fogadott ősöktől jövőt.
Miért jó ez nekem/neked?
Az volt a legnagyobb katarzisom, amikor elárasztott az élmény, hogy a családfám nem statisztikai adatok gyűjteménye; azok a nevek ugyanolyan emberek voltak, ugyanolyan vágyakkal, tervekkel, elbukásokkal, feladásokkal, kompromisszumokkal, megalkuvásokkal, nehézségekkel, veszteségekkel, félelmekkel, örömökkel, mint én. Hogy az ő fejükben is pörgött a mókus 24/7, s aki most nekem a hetedik felmenőm egy névvel és két évszámmal egy papíron, egykoron talán pont ugyanolyan kérdéseket tett fel az univerzumnak a (női) létezésről, anyaságról, szorongásról, mint én. Mert oké, hogy az a képem eleimről, hogy a földet túrták, nevelték a szekérderék gyereküket, közben nem igazán volt idejük a lét elviselhetetlen könnyűségén merengeni, de bakker, ugyanúgy volt egy belső világuk, amihez senki más nem fért hozzá, csak ők. És abban a belső világban mindig, mindenkinél több és nagyon más van, mint a küzdelmes mindennapok megoldandói.
Ezt éreztem meg a hétvégén. S ebből az érzésből, mint egy (család)fából szerteágazva jöttek az asszociációk, sugallatok, az irányított és időközben megszületett kérdéseimre a válaszok, a lehetséges megoldások.
- Kihez tartozik, honnan jön az az irreálisan erős szorongás, ami eláraszt olykor? Kié volt először? Miből fakadt? Hogy küzdött meg vele? És mit üzen nekem most?
- Miért dörömböl bennem a hiány folyton? Mi az a hiány? Hogy viszonyult a családom a hiányhoz? Betölthetetlen űr volt, vagy csupán felfeslés a sormintán? És nekem mi? Hogy van ez most bennem? Miért jött ez fel intenzíven?
- Miért képzelem erősnek és szabadnak a dédanyáimat? Miért fut át rajtam az amazonborzongás, ha rájuk gondolok? Hol volt ez akkoriban bennük? Hogy tudott kijönni? Hogy van bennem? Hogy határoz ez meg engem most?
Szenvedélyes ősökkel suttogó vagyok, lettem. Imádom bogarászni az adatokat, az anyakönyveket, mögéjük tenni a történelmi környezetet, és megkeresni az egyént, az egyénit, az individuum hatását a kollektívre, a családlélekre és viszont: a kollektív, a család erejét és hatását az „itt és most”-omra. A sorsok sorsfordító erejét kutatom, vizsgálom, élem. És erre építem azt az önismereti folyamatot, ami mentén a kliensekkel – veled is – dolgozni fogok. Ez érdekel. A családban rejlő tudás ereje.
Őseiddel suttogó – ezt a címet/nevet adtam neki.
A belső munka vasárnap óta is tart, de most valahogy automatikus. Nem is kell dolgoznom, mert pofoznak a felismerések. Ma pl. iszonyú erősen jött fel a düh bennem, nem a csapkodós, ordítós, hanem az a mindig óta maró, zsigeri, ami külön bejegyzésért kiált. Megértettem belőle valami nagyon fontosat. Megint. El is mondom hamarost. Tűsarok a hátba. 65 centis.
Felkészül tehát: dühről szóló elmélkedés.
Kérdés az olvasottakhoz: Hogy és hol vannak benned az őseid? Hol érzed, mit érzel, ha rájuk gondolsz?
Örülök, ha kapcsolódunk. 🙂
Kriszta