Nem áll jól, de beleférek!

4 percedbe kerül.

Miért blog? 

Mert én író ember vagyok. Nem íróember, aki előtt sor kígyózik a könyvfesztiválon és okosakat ír a könyve nálad lévő példányába évente, hanem író ember, akinek lételeme az írás gyerekkora óta, s aki ezt az énrészét néhány éve háttérbe szorította. (Persze én is írtam már a nálad lévő könyvembe – remélem – okosat, és előttem is álltatok már néhányan erre az okosra várva, és imádtam az érzést, a kapcsolódást, a visszajelzést, de az rég volt, de majd újra lesz.)

Évek óta fuldoklom a social média gyors és (le)pörgős világában, a limitált karakterszám keretezte szellemi fogdában. Voltak kipróbálkozásaim, pl. a Substack felületén, de most érzem először azt, hogy ez a weboldal az enyém, az én virtuális otthonom, ahol megvan minden, ami a 2024-es énemet jellemzi és fémjelzi: a hitvallásom, a munkám, az események, amiket tartok, az, ahogyan kísérni tudlak az önismereti utadon stb. És itt van ez a felület is, ahol végre és újra megélhetem azt a szabadságot, hogy írhatok bármiről olyan terjedelemben, amennyi mondanivaló bennem van. És ez most kényelmes. Változtam, változok, változunk, de ez a pillanatnyi Vona-Szabó Kriszta. Helóka. 

Miért Momjeans Blog?

Hm, ez izgi történet. Most már. A kellő távolság meg az évek… Gyorsan le is szögezem, nincs mom jeansem. Miért? Mert szörnyű. Mert ormótlan, idomtalan, mert anno a Beverly Hills 90210 szereplői sem tudták megkívántatni velem ezt a műfajt, bár akkor még sejtelmem sem volt, hogy így hívják, s az averzióm mellett konzekvensen kitartok úgy harminc éve. (Apropó, ha tudod, miről beszélek, amikor a Beverly Hills 90210-et hozom ide, újra helóka, kortársak és sorstársak vagyunk.)

Szóval (látod, máris bő lére eresztem, tojok a karakterszámra, ah, imádom) megvan az a tipikus szar nap, amikor reggel úgy kelsz fel, mintha le sem feküdtél volna, a fejed hasogat, puffadsz, az ujjaid virslik, a hajad égnek áll, elfelejtettél tejet venni a kávéba, a gyerek 7.40-kor még pizsamában telefonozik (8-ra be kéne érni), a macska nem jött reggelizni, meg kell keresned az udvaron; Guinness-rekord késésben vagy, semmi sem komfortos, a hormonjaid fene tudja, mibe’ vannak, mindjárt üvöltesz vagy bőgsz, vagy üvöltve bőgsz, vagy bőgve üvöltesz, igen, a ruhásszekrény előtt is; alig bírod belegyömöszölni magad egy nadrágba, mert a legnagyobb méretű is csak úgy passzol, ha egy helyben állsz és nem veszel levegőt; megállapítod, hogy na, ennek vége, nem zabálsz fel többé mindent, ami nem ugrik el előled, de amíg a „nemzabálokfelmindentaminemugrikel” hozzáállás eredménye látszódni kezd, addig is járni kell valamiben, ergó eldöntöd, hogy délután veszel egy kényelmes nadrágot?

Na, megvan ez a nap? De van tovább is.

Gyerek 7.55-kor végre harci díszben, átpasszolod az apjának, induljanak már az iskolába. Te felhörpinted a tej nélküli kávé maradékát, megmosod a fogad, megállapítod, hogy már a célhelyen kéne lenned, de még el sem indultál, így amennyire szűkös outfited engedi, kilősz otthonról. A kapun kilépve látod, hogy a kanyarban ott a busz, 20 perc múlva jön a következő, muszáj elérni, így futni kezdesz, közben az intim izmaidat szorítod, nehogy bepisilj a rohanástól, miért nem csináltad végig azt a kva hüvelytorna-videót, amit a barátnőd átküldött egy hete, közben a nadrág mindjárt lereped a csípődről.

Na, de megvan a busz, lehuppansz egy ülésre, és megírod az sms-t, amelyben lemondod a találkozót, amire siettél volna, úgysem érsz oda, ráadásul minden lennél, csak szórakoztató, produktív és innovatív nem. Így egy megállóval tovább mész, a plázánál szállsz le, és ha már így alakult, gondolod, megejted azt a nadrágvásárlást, alea iacta est.  

Három boltot jártam végig, egyik darab rémesebb, mint a másik, kezdtem kiborulni, de még tartottam magam, mindaddig, amíg az egyik fastfashion pultján rettenetes szabású és színű farmereket találtam, és a címkéjükről a képembe röhögött az egész addig elcseszett napom summája: mom jeans. És akkor kész. Összeomlottam, mint Michael Douglas az azonos című filmben. Hogy mom jeans? Hogy az anyák tényleg ebben járnak? Ebben kéne járnunk? Ezt érdemeljük? Vagy mi? Így lát minket a világ? Melyik nő- és gyerekgyűlölő, cinikus hólyag találta ki ezt a nyakig érő, répa formájú, bokavillantós szart? Hozzák elém, veszek neki egyet. Vagy százat. 

Aznap nem lett semmilyen új nadrágom, sem mom jeans, sem más, de ahogy pár nap múlva egy süti felett meséltem a sztorit a barátnőmnek, és jókat röhögcséltünk, arra jutottunk, lehet, hogy ez a ruhadarab borzalmas, és tutira Kínában találták ki, hogy bebiztosítsák az egykézést, ám valószínűleg tényleg kényelmes és bőven belefér a viselője.

Aztán negyven körül-felett egy csomó olyan fizikai, hormonális, mentális dologgal szembesültem és szembesülök, amiket addig (eddig) nem láttam jönni, és nem a kellemes fajtából, bevillant, hogy az életem sokszor olyan, mint egy mom jeans: nem áll jól, de beleférek. Úgyhogy pár éve már az asztalfiókban várt ez a cím (most a blogé, aztán a könyvé), hogy tartalmat tegyek alá. 

No, de: mire számíthatsz itt? 

Ha még nem veszítettelek el a fenti sztorival, szeretnélek megnyugtatni, hogy nem antifashion blog vagyok, bár ha lesz ruhadarab, amely ugyanolyan intenzitással töri szilánkosra az önérzetem, mint a mom jeans, meg fogom énekelni. Ám sokkal inkább olyan sajátélmény alapú írásokra számíthatsz, amelyek témáiban te is magadra ismerhetsz, azonosulási pontokat találhatsz. A legotthonosabb topikom a negyven feletti női lét, annak minden szorongása, szépsége, újdonsága, megérkezettsége, bizonytalansága; meg a munkámból és a magam útjából fakadó önismereti kérdések felvetése és elemzése. De legfőképpen hagyom áramolni az energiát afelé, ami éppen megszólít a világból. 

Prémium blog: ez a verzió hasonlóan könnyed stílusban, de egyáltalán nem habkönnyű témákat érint (a készülő könyvemből is villant ízelítőt), sok önismereti kérdéssel, gyakorlatokkal, együttgondolkodással, a közösségépítés szándékával.

Mert nem is én lennék (coachként, irodalomterapeutaként, kísérőként), ha nem vetnék fel kérdéseket a bejegyzések végén; megtisztelsz, ha megosztod, amit felhoznak benned. Most nyitányként álljon itt is egy kérdés:

• Mi a te életed „mom jeans”-e?

Örülök, hogy itt vagy!

Kriszta